Meglehet, hogy érdemes lehet elolvasni ezt az 1947-ben született írást. Talán ezáltal is kicsit közelebb kerülhetsz a természethez.
Ott nőtt föl ez a kisfiú, abban az országban, az erdők között. Az erdő tanította meg látni, hallani, érezni. Játszótársai az őzek voltak, és a kis nyulak. Barátai a fák, virágok, pillangók.
Látó-ember volt. Értette a fák beszédét, a patak suttogását. Időnként átment az Angyalok Tisztásán is, és az angyalok megtöltötték a szívét szeretettel, jósággal, békességgel, és mindazokkal a drága kincsekkel, amiket a Jóisten az ember számára ajándékul adott.
De amikor a kisfiúból nagy fiú lett, érte jöttek a városból a gyűjtő-emberek, és elvitték magukkal, hogy dolgozzék nekik. Elhurcolták messzire, nagy városok kőházai közé, és nem engedték többé szabadon. Majd jöttek a rontó-emberek, elfogták, megkötözték, hogy ameddig csak él, szolgálja őket.
Pedig odahaza várta ám az erdő. Várták a fák, az őzek és a pillangók. A visszhang, a patak, a csönd. A virágok nyíltak, elhervadtak. Vándormadarak jöttek, vándormadarak mentek. De a fiú mégsem tért vissza.
Mikor aztán már nagyon-nagyon sok idő eltelt, és a fák újra zöldek voltak, a rétek virágain pillangók kergetőztek, és Visszhang ott ült kék ruhájában a sziklákon, és versenyt dalolt a madarakkal: az erdő elhatározta, hogy üzen érte. Előhívta legkisebb szolgáját, a fenyőszagú szellőt, és azt mondta neki:
– Eridj, szolgám, és keresd meg az én barátomat. Járd végig a völgyeket mind, az emberek kőházait mind, és mondd meg neki, bárhol is találod: üzeni az erdő, hogy hűs árnyékkal várják haza a fák. Neki gyűjtik illatukat a virágok. Érte tanulják új dalaikat a madarak. Mesét kíván csobogni fülébe a patak. Hívják az őzek, nyulak, mókusok. Jöttét lesi az ösvény. Mondd, hogy jöjjön, siessen, érte üzen az erdő!
Perdült a szellő, és tovaszállt.
Az erdő pedig készült a fogadtatására. Friss záporral mosta tisztára a fák leveleit. Feldíszítette a virágokat harmatos ékszerekkel. Mohaszőnyeget terített az ösvényre, a hazatérő lába alá.
Aztán eltelt egy nap. Egy második nap. Egy harmadik. Az erdő várt. Negyednapra hazatért a kicsi szellő. Fáradt volt és poros.
– Megtaláltad-e? – kérdezte az erdő.
S a szellő felelt:
– Megtaláltam. Poros, piszkos kőházak rengetegében. Fáradt és szomorú.
– Jön? – kérdezték izgatottan a fák, virágok, madarak.
– Nem jöhet – sóhajtott a szellő. – Láthatatlan láncokkal megkötözték. Nem jöhet.
A fák szomorúan lehajtották ágaikat. A patak sírni kezdett. A virágok elsápadtak. A csönd sóhajtott.
Másnap szélnek eresztett az erdő egy kis bolyhos felhőcskét.
– Eridj, és mondd meg neki, hogy ne hallgasson a gyűjtő-emberekre, ne féljen a rontó-emberektől, tépje szét láthatatlan láncait, és jöjjön. Neki akar tetszeni a harmatcsöpp a fűszálak hegyén. A pillangók betanulták új táncaikat. Mondd, hogy jöjjön, siessen. Hűvös az árnyék. Illatos a pázsit. Harangvirágok köszöntik az estét. Az élet szép. Eridj.
Elszállt a felhőcske, és teltek a napok. Sok idő múltával tért meg csupán. Tépetten, rongyosan, szürkén. S mondta:
– Fájt a szíve, amikor meglátott, és könny volt a szemében. De a láncokat gonosz varázslat rakta reá, és nem bír velük. Kormos, szennyes kőrengetegben raboskodik. Nem jöhet.
Sírni kezdett a kicsi felhőcske, sírtak a fák, a virágok, a rétek. Elhallgattak a madarak is, és az őz bánatosan elvezette fiait a legsötétebb katlan sűrűjébe.
Ekkor az Erdő Jó Angyala, ott fent az Angyalok Tisztásán, elővett egy kis aranykalitkát, és az aranykalitkából kiengedett egy színarany madarat.
– Eridj hát te – parancsolt rá az angyal.
– Törd meg a gonosz varázslatot, és hozd őt vissza közénk. Eridj!
Azzal föllendítette a levegőbe.
Az aranymadár szállt. Előtte járt a szellő, és mutatta az utat. Fehér felhő kísérte odafent. Így értek el a városig.
A szellő megmutatta, melyik az ablaka. Az ablak előtt egy szomorú, satnya utcai fa állott.
Az aranymadár fölszállott a fa legtetejére, megrázta tollait és nagyot füttyentett. És abban a pillanatban kinyílt magától az ablak.
Az aranymadár újra füttyentett. De olyan csodálatos szépen, hogy a rab az ablakhoz szaladt, és csodálkozva nézett ki az utcára. Meglátta az aranymadarat a fa tetején. És abban a pillanatban, amikor meglátta, csodálatos szép varázslat történt. A láthatatlan láncok lehullottak róla.
Csak állt az ablakban, nézte az aranymadarat, és hallgatta a füttyét. Aztán nevetni kezdett. De a szeméből könnyek ömlöttek, lassan megtöltötték a szobát, kiömlöttek az utcára, végigfolytak az utca kövein, és amerre folytak, ragyogó-tiszta ösvényt mostak a városon végig, a gyűjtő-emberek és rontó-emberek között, varázslatos ösvényt, melyet nem léphetett át senki sem, akinek tisztátalan volt a szíve.
Az aranymadár még füttyentett egyet, majd megrázta szárnyait, és felröppent a levegőbe. Keringett egyet, aztán lassan szállani kezdett keletnek. Az ember pedig, aki rab volt, elindult utána, ujjongó szívvel és felszabadultan, a könnyek bűvös ösvényén, hazafele.
Így történt ez, lelkecském, éppen így.
Amikor majd megnősz, és a gyűjtő- emberek téged is elvisznek magukkal, és a rontó-emberek rád bilincselik láthatatlan láncaikat, akkor egy szép napon magad is megtudod, hogy ez a mese az utolsó szóig igaz.
Amikor már nagyon fáradt leszel, és nagyon céltalannak érzed a sorsodat: egyszerre csak érted üzen az erdő.
Először csak egy kis szellővel, mely csak úgy végigsurran melletted az utcán. Fenyő illatából már alig érezhetsz valamit, de meghallod mégis, amikor a füledbe súgja:
– Üzeni az erdő , hogy árnyékkal várnak rád a fák… illatukat neked gyűjtik a rét virágai… jöttödet lesi az ösvény… jöjj, siess…!
Fájva dobban meg tő le a szíved. Torkodat fojtogatja a honvágy. De nem mehetsz. Nem eresztenek a láncok, a láthatatlan láncok, amiket rád raktak a gonosz varázslatok.
Aztán meglátsz egy felhőt, egy kicsi bolyhos fehér felhőt az égen, és tudni fogod, hogy újra üzent érted az otthoni erdő. Látni fogod emlékezetedben a régi tájakat, és úgy sajog valami benned, mint még soha addig.
Végül aztán meghallod ablakod alatt az aranymadár füttyét. Ablakod magától kitárul. És ott ül majd a fán, és hazahív otthonod drága aranymadara: a sárgarigó.
Valami megpattan benned akkor. Szemedből előtörnek a könnyek, lemossák rólad a láthatatlan láncokat, kiömlenek az utcára is, és végigfolynak a köveken, bűvös ösvényt mosva lábaid elé az emberek között. És te elindulsz majd ezen az ösvényen. Keletnek, mindig csak keletnek, amerre a sárgarigó hív.
Wass Albert /Erdők könyve/
